Sose bánts senkitSose bánts senkit
Írta: Zrinyi István Miklós 2010. december 03. péntek, 21:49
PeaceSose bánts senkit, mert azzal a hatalmába kerülhetsz.
Elmondom, hogy értem ezt. Nem úgy tanácsolom ezt neked, mint aki képes rá, hogy ne bántson meg senkit.
Ellenkezőleg. De ma már, amennyire csak tudom, fékezem magam. És nem csak azért, mivel beláttam, hogy ha bántásra sértéssel felelek, csak a gyöngeségemet bizonyítom – félelmemet, hogy talán nem tudom a választ az életnek egy hozzám intézett kérdésére, amitől pánikba esve, a problémát a másik felől érkező sértésnek és sérelemnek érzékelem, és a bennem keltett indulatot hajítom vissza, válaszul -, hanem azért is óvakodom attól, hogy megsértsek bárkit is, mivel beláttam, hogy akire haragszom, annak ezáltal hosszú időre a hatalmába kerülök.
Akkor is, ha ő ezt nem tudja.
Igazságtalanságot követek el vele szemben, s ezzel viszonyba lépek vele. Alárendelt viszonyba kerülök. Nem elég, hogy a sérelemmel, amelyet nekem okozott, kéretlenül is az adósa lettem, de ráadásul növelem adósságaim számát, azzal, hogy gyorsan vissza akarom adni a kölcsönt. Ezzel a lépésemmel nem neki, hanem az igazságnak válok adósává. Olyan értelmetlen eljárás ez, mintha valaki, akit azzal gyanúsítanak, hogy felgyújtotta a szomszéd falut, válaszul, kétségbeesésében felgyújtja annak a házát, aki őt a szomszéd falu felgyújtásával megvádolta.
Az igazságtalanságot nem lehet törleszteni, a törlesztéssel csak növelni lehet.
Beleőszültem mire megértettem ezt az igazságot. Kisgyerekek, akik még egyáltalán nem képesek uralkodni az indulataikon – aminek részben idegélettani okai vannak (csecsemőkoruk hányattatásai során rászoktak, hogy inkább a primitívebb, a hüllővilágból hozott, máris kész középagyukat használják, mint gondolkodó, de még éretlen, fejlődésben levő homloklebenyüket) -, úgy gondolhatják, ha azt okozzák a másiknak, amit az nekik, azzal „visszaadták a kölcsönt”.
Te azonban már nagy vagy, felnőtt vagy. OLVASÓM, én képzelt gyermekem, fontos lenne belátnod, hogy sosem tudhatod pontosan, a másikat mi kényszeríttette arra, hogy fájdalmat vagy kárt okozzon neked. Ha képes vagy abból kiindulni, mikor azon tűnődsz, miért bánt valaki – ha már képes vagy tűnődni ezen, ahelyett, hogy visszaütnél, ez fél győzelem már magába véve is -, hogy az illető ugyanabból az anyagból van, mint te, fájdalmak és kétségek bombázzák, és szenved, mert be van szorítva a körülményei közé, éppúgy, mint te, ha tehát ezt veszed alapul, mindjárt esélyed támad jóvátenni azt, amit a másik igazságtalansága okozott. Hogyan?
Aki nem áll bosszút, az szabad marad. A bosszúálló maga is vétkesé válik. Elcsábul, azt teszi, amit az ellensége, vagy aki bántotta, előír számára: „visszaadja a kölcsönt”, tehát utánozza a támadóját.
Az ellene vétőhöz kezd hasonlítani.
Támadóm a szolgájává akar tenni, vele kellene foglalkoznom ezután. Persze, ha mindegyre lenyelem a dühöm, ellenségem akkor is nyert: előbb-utóbb gyomorrákom lesz. Ha arcul ütöm, úgy meg hitvánnyá leszek. Ha olyan leszek, amilyen ő, akkor elérte a célját. Nincs más választásom, mielőtt bármit tennék, meg kell értenem, hogy mi mozgatja őt, mikor ellenem uszul. Így úrrá lehetek a baj felett, amit okozni nékem a legfőbb szándéka. Ez olyan, mintha bravúros ügyességgel, mindössze az eszemet használva lefejteném magamról azt a bilincset, amellyel, amíg aludtam, összekötözték a két kezem.
Ha bántanak, ess gondolkodóba. Támadód valójában szívességet tett azzal, hogy beléd mart. Tette híradás: valamit nem látsz, nem értesz, ezért nem is helyezed el megfelelően magadban, vagyis a világban. Kiváltottad ellenszenvét, netán a dühét is lényednek valamelyik vonatkozásával, amit ezek szerint tehát nem tartasz kézben eléggé, különben nem sértenél vele mást. Másfelől viszont az, hogy támadó indulatot váltasz ki belőle, áldozatos érzékenységének a bizonyítéka.
Reagál rád.
Voltaképpen hálásnak kéne lenned érte, hogy tükröt tart eléd. Ha nem igaz is, amivel vádol, valamiképpen jellemző rád.
Ellenséged nélkül semmire sem mennél.
Ő miatta „veri költségbe magát”, hibázik, akár tudja, akár nem: kárt okoz magának, bánt egy másik embert, holott az semmire se jó, ha csak arra nem, hogy annak a révén, amivel bántani akart, te megtudj valamit magadról, amit különben, e lecke nélkül nem vehetnél észre.
És aminek úgy látszik, most van itt az ideje.
Nem az ő hitványsága értékes, hanem amit általa te magadról megtapasztalsz. Neki ezt persze nem kell mondanod. Úgysem értené. De a felkínált bilincset és láncot ne fogadd el, ne játszd el a rád osztott szerepet: ne ítélkezz, ne mérkőzz! Gondolkozz. Maradj szabad. Ennél nagyobb győzelem nincs.
Az indulatot persze nem szabad lenyelni. Lehetőleg azonnal ordítani kell. Bele egy párnába. De teli torokból! Mikor megbántanak, ha van annyi időm s lélekjelenlétem, hogy hazáig kibírjam, ott üvöltök hosszan, akár a pusztai farkas, vagy a hegyi medve, de díszpárnák közé temetve a fejem. Addig ütöm a matracot, amíg nem érzem, hogy az utolsó cseppig el nem párolgott belőlem az a rossz, amit kiváltott bennem a támadás. Ha erre nincs lehetőségem, kifutok a szabadba, s csak arra vigyázok, ne legyen húszméteres körzetben körülöttem senki, hogy meg ne ijedjen, mikor a néptelen utcán tagolatlan, üvöltő hangokat adok ki. Ez ártalmatlanabb botrány, mint a gyomorfekély. Mi, emberek olyan angyal-jelöltek vagyunk, akik dühösek is tudnak lenni.
Nem baj az.
De ha észnél vagy, indulatod habját gyorsan lesöpröd, az erejét pedig a munkádba öntöd. És az ölelésedbe. Amennyiben képes vagy erre, máris többet tudsz egy angyalnál. S ha időnként mégis elbuksz, jusson eszedbe, hogy csak ember vagy te is. Éppúgy, mint aki megbántott. Bukásaimban félelmetesen egymásra hasonlítunk, és csak győzelmeinkben emlékeztetünk jövendő önmagunkra.
Vélemények
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.