Az, mi bennem megszületett

Írta: Sima Ágnes 2010. november 29. hétfő, 17:42

Voltatok már úgy, hogy annyi minden kavargott bennetek, és annyi de annyi mindent leírtatok volna, annyi mindent elmeséltetek volna a világnak magatokról, csak…

csak amint a szavakat leírtátok, a gondolatokat kieresztettétek elmétek kicsinke résén, a fájdalom, a csalódottság elillant.

Mondták már nektek, hogy az önmegismerés fájdalmas! Ha mások erőszakosan vájkálnak benned - nem szeliden és türelmesen, hanem mintha csak ajtót döntve lehetne megismerni bárkit is… - az csak amolyan kellemetlenség. Viszont mikor önnön magadban vájkálsz, ólom-vedret mélyesztesz a kutad legmélyébe, s onnan erőnek erejével is, de valódból felszínre ömlesztesz cseppeket, az fájdalmas! Rádöbbeni, mi is vagy te, mit is akarsz te, és főleg mit tettél – megszerettél, elmélyűltél, életre vágytál, és sexuális energiád teljében életet teremtettél a szeretteddel, majd a rádöbbenés nehéz perceiben, jövőbe révedő gondolataid meghozták a döntést: a legjobb lesz, ha eme életet kiszakasztod magadból. És megtetted. És ama kiszolgáltatott, sápadásig erőt csuklasztó emlék minduntalan felszínre tör, mint élni és meghalni vágyó buborék, érzem ahogy forrón éget… Majd lezársz magadban mindent, és új lap, gondolataid erejével új világot teremtesz, olyat kívánsz, miről nem is álmodnál, olyat mely szabadságot nyújt, mely nem olyan vágyakkal fordul irányodba mint a többi, így jobban kívántatja magát, mint a tiltott gyümölcsök bármelyike, valamint olyat kívánsz mely lelkiekben olyan mint te, aki művész, a szó szoros értelmében, akit nem csüggesztett el az élet, pedig volt mi kiveszejtse belőle az energia minden cseppjét, de ő megtörve is, tovább halad, és örömteli perceket okoz neked valójával, és olyat is kívántál ki egyszerű, különleges és igen, Ő az - maga a természet gyermeke. És láss csodát, amit kívántál, a tied. Pénzt akartál szerezni, megadatott, meg akartad örökíteni a pillanatot, megadatott, szirmokra vágytál? Mosolyuk bearanyozta a napot. Magasba vágytál, szabadon szállni - a lehetőséged megvolt ugye.

Viszont a túl sok szép után, vigyázni kell, mert egy apró szál szakadásával minden elveszhet, mély setét szárnyak lepik el gondolataid, és minduntalan egy kérdés tör fel a kebeledből:
Miért nem születtem karóval a szívemben? Minek folytatásában a következő töredék születik –„ismételgetem ezt napok óta, mert egyszerűen nem akar elillanni ez a fullasztó érzés a torkomból. Sírás facsarja pilláimat mikor egyedül vagyok, márpedig szükségem van reá. Úgy érzem hányni szeretnék, s szennyemmel eltemetni magamat… Itt ülök meztelen vizesen, orromon még megcsillan a víz és cseppekben járja be mellkasom, és mind e közben ismét egy álomképnek hódolok – egy hangnak mely már rég nem olyan édes fülemnek mint volt, egy arcnak mely egyre távolodik s időről időre eltűnik a lombok között, egy embernek ki talán soha nem volt olyan mint amilyennek képzeltem de megnyugtatott, már a puszta jelenléte békével árasztott el, és mikor mellettem feküdt soha nem féltem attól, hogy mi lesz holnap, lesz e holnap egyáltalán – bevallom most sem érdekelne csak még egy kicsit hallanám azt a hangot mi oly rég hiányzik, s még egy percre érezném akár a távlat mélyéből is ahogy valóm megnyugszik általa… „

Viszont mikor az éltető energiád utolsó hulláma is elhagy, újabb töredék gondolatot szív tollad helyéből az itatós- „ Csak tudod mit szeretnék, karót döfni magamba, elbújni a legsötétebb erdő legsötétebb bugyrába, kifeküdni a bűzös talajra, és várni míg szépen lassan elhagyja testem az utolsó adagnyi még éltető vér is, és közben a sebemben vájkálni, majd ama ragadós véres kezekkel halálhörgés közepette kaparni az avart…ezt akarom, hogy közben érezzem, újból érezzem a súlyt, az émelyítő fájdalmat mely csontjaimat rázza meg, és azt akarom, hogy közben tudjam, ennek ha vége, már többet nem kell átéljem ebben az életben.”

De tudjátok ti is, hogy a csalódások végig kísérnek, ilyenkor szokott felmerülni bennem az a kérdés, hogy vajon hány csalódásnyi darabkából áll egy emberi szív, addig míg csak el nem fogy teljesen, és már csak a súlyát érezzük, de valójában az ott van szétveszejtve a világ poros utcáin. Egyszer úgy gondolom elindulok és visszaszerzem az összeset, hogy újra a teljessel tudjak Szeretni…

Így miután a tiszta fény átjárja valód bugyrait, bár felszínre tör a kérdés,,Miért is nem születtem karóval a szívemben, hogy megszoktam volna e zsibongást a gyomrom felett mely mintha üres kútba dobott kicsi madárka vergődne, s mérgében valami furcsa bomlasztó és émelyítő anyagot permetez szerte szét,,

De lelki megynugvásodban így tisztulsz le:
,,Ám a madárka mérge minden egyes szívveréssel jobban s jobban felszívódik… leírt szavakként távozik mellkasomból, és minden egyes dobbanással újra szeretet éled a szárnyai alatt, fiókát költő, lágy selymes érzés, a megbocsájtás tollpihéi közt.

Köszönöm, hogy újra visszatérhetek!,,
Ha ismerősek az érzések, akkor próbáljatok meg hálával tölteni el minden percet, megköszönve a fény éltető erejét és szeretni mindent mi körülvesz, próbáljátok meg, és a vágyam, hogy sebeitek begyógyúlnak, remélem most is megadatik.

Köszönöm